Túlféltés

Általában a szüleink, nagyszüleink voltak azok, akik a kelleténél jobban próbáltak óvni minket, akár még a széltől is. Mi pedig szülővé válva adhatjuk ezt tovább a gyerekeinknek, unokáinknak.

De honnan is eredhet mindez? Azt hiszem nem tévedek nagyot ha azt mondom, hogy minden családban megtörtént, hogy meg kellett élniük egy magzat, egy gyermek, vagy egy szülő korai elvesztését. Sajnos sok olyan család is van, ahol ezek sorozatát. Ez pedig a hátramaradottakban felhozhatja azt az érzést, hogy megpróbálják minél jobban magukhoz kötni, és mindentől megóvni azt, aki még van nekik. Hiszen mi lenne velük, ha még őt is elveszítenék?! Valójában magukat féltik, hogy ők nem lesznek képesek feldolgozni azt, amit már korábban sem tudtak és aminek még mindig cipelik a terheit.

Közben sajnos nem látva azt, hogy mekkora károkat okoznak ezzel a másikban. Ugyanis aki egész életben azt hallja, hogy “jaj, le fogsz esni” “maradj inkább itthon, az a biztos” “csak nehogy történjen veled valami” abba beleprogramozzák azt, hogy ő nem rendelkezik azokkal a képességekkel, azzal a tudással, amivel bármilyen helyzetben fel tudná találni magát, bármit meg tudna oldani. Még akkor is el fogja ezt hinni, ha egyébként képes lenne mindenre. Hiszen anya, vagy a nagyi mondja, neki pedig nem mondunk ellent. Szót fogadunk. Majd eltelik néhány év, évtized és ott ül ez az ember a 4 fal között a szobában, nem lesznek barátai, nem lesz sikeres a munkájában, nem lesz hobbija ami feltölti, nem lesz boldog párkapcsolata, nem lesz semmije és még önmagával sem lesz jóban. Mindezt csak azért mert a szülő, nagyszülő fél…

Be kell látnunk, ha a félelem a miénk! Kezdjünk el dolgozni magunkon és azon, hogy enyhíteni tudjuk ezeket a félelmeket, vagy akár meg is tudjunk válni tőlük. Felszabadítva ezzel magunkat, és az egész generációt, a környezetünket.

Az utódokat pedig készítsük fel az életre, arra hogy biztos lábakon állhassanak és optimistán, bátran tudjanak a jövő felé nézni. Ahol bármit el tudnak érni és van lehetőségük egy teljes életre!