Kitörés

Középiskolás koromban jártam vívni, tőröző voltam. Gyönyörű sport, sok mindenre megtanít. Egy fontos tanítását megosztom most veletek is.

Amikor feláll a két vívó a pástra, mindketten győzni akarnak. Tudják, hogy csak akkor lehetnek jobbak, mint a másik, ha kihozzák magukból a maximumot, ha csak egy kicsivel is, de furfangosabbak és gyorsabbak tudnak lenni, mint a másik. Felállnak egymással szembe, belenéznek a másik szemébe és megadják egymásnak a tiszteletet. Majd felteszik a fejükre a sisakot. Onnantól már nem a minikájuk lesz a mérvadó, hanem a kisugárzásuk, az erő, ami belőlük jön még a sisakon, ruhán keresztül is. Felkészülnek, mind a fizikai testükkel, mind pedig mentálisan. Koncentrálnak és megtervezik mit fognak csinálni. Majd elkezdődik a párbaj, felmérik az erőviszonyokat, keresik a másik gyenge pontját és hárítják az esetleges támadásokat. Várnak a megfelelő pillanatra. És amikor az eljön, rögtön tudják, hogy nincs mire várni tovább. Határozott mozdulattal kinyújtják a karjukat benne a fegyverrel egyenesen előre a cél felé és teljes erejükkel kitörnek. Közben a másik kezüket is kinyújtják, lendületet és stabilitást adva a mozdulatnak. Az egész test megfeszül. Beleállnak és kitartják a mozdulatot. A találat pedig olyan erős, hogy még a penge hegye is meghajlik a másik testén. Jön a flow érzés, hogy sikerült, megcsinálta, ő a jobb!

Ez pedig megadhatja a lendületet a következő tushoz. Majd amikor vége a párbajnak újra leveszik a sisakot, egymás szemébe néznek a felek és kezet fognak. Gratulálnak a jobbnak.

Ahhoz, hogy valaki jobb lehessen a párbaj során, mint a másik, a folyamat egyik elemét sem szabad kihagynia, nem csinálhatja minimális erőbedobással, mert akkor nem ő fog nyerni. Nem lehet csak félig kitörni, vagy félig kitalálni mit is akarunk csinálni, nem lehet csak félig jelen lenni a folyamatban, mert akkor már el is találtak minket.
És persze szerzünk menet közben néhány lila foltot, de mit számít az, ha a végén a mi nevünket mondják ki győztesként?!