Sokan kérdezitek tőlem, hogy mennyi ideig kell foglalkozni egy-egy téma kapcsán magunkkal, a saját fejlődésünkkel?

Azt hiszem, hogy erre a kérdésre nem lehet jól válaszolni. Függ az egyéntől és függ a feladattól is. Van olyan helyzet, ami akár egy oldás vagy bármilyen terápia után kimegy, rendeződik és élhetjük tovább az életünket.

Vannak viszont nagyobb feladataink is, próbatételként megélt helyzetek, amik igenis el kell fogadni, hogy szép fokozatosan fognak rendeződni és ez így van jól. Hiszen a folyamat közben is lesznek felismeréseink magunkkal és a világgal kapcsolatban, elsajátítunk képességeket, megismerünk új embereket, akik löknek rajtunk egy kicsit, és így mindig-mindig előrébb kerülünk. Ennek viszont feltétele a tudatosság. Hogy tényleg folyamatosan, a magunk ütemében, de legyünk jelen a változásban. Keressük a megoldást, a segítőket, a módszereket és legfőképpen magunkat, figyeljük meg a saját érzeteinket, szükségleteinket.

Én is ezt teszem a saját életemben. 2015 óta. Akkor indultam önmagam megismerésének útján. Ma már kimondhatom: jóban vagyunk! És nem tudok olyan életterületet mondani az életemben, ahol ne lenne 180 fokos fordulat jó értelemben. Ehhez viszont az kellett, hogy az elmúlt években, folyamatosan figyeltem magam és jártam, járok most is segítőkhöz. Mindig ahhoz, akire épp úgy érzem hogy szükségem van. Közben tanfolyamokat, képzéseket végzek el és nemcsak azért hogy nektek tudjak segíteni, hanem leginkább magam miatt. Hogy megkapjam azt az 1-2 mondatot, ami ott ragad a fülemben és átfordít egy-egy helyzeten. És nem, van úgy hogy egyáltalán nem egyszerű ez az út, viszont olyan eredményeket hoz, amit előtte el sem tudott képzelni az ember. Aki pedig egyszer ráérez ennek az ízére, az azt hiszem utána már nem akar enélkül élni, mert tudja, hogy semmi értelme!

Azt hiszem fontos tisztáznunk néhány dolgot. Miattad, a tisztánlátásod miatt.

Először is, azért vagyunk itt a Földön, azért születtünk meg, hogy megtapasztaljuk azt, milyen jelen lenni. Nem, nem azért, hogy legyen házunk, autónk, pozíciónk, házasságunk, gyerekünk. Nem ezekért. Ezek csak eszközök, segédletek a tanulási folyamatunkhoz, vagy a jelenlétünk gyakorlásához. Csak azért kellenek, hogy menet közben megélhess mélységeket és magasságokat, hogy legyen miért, kiért kilépni helyzetekből, felállni, változtatni, hinni.

Mindig azt, úgy és akkor kapod, amikor arra fel vagy készülve. Minden tanítást. Azt is amit “jóként” élsz meg és azt is amit “rosszként”. Mindegyik csak tanítás.
Ha felnősz a feladathoz, teszel azért, hogy megértsd, vagy hogy lásd az üzenetét, akkor az azzal kapcsolatos negatív érzések, blokkok oldódnak benned és van lehetőséged szintet lépni felfelé. Más nézőpontból, más energiákkal, más helyzetekkel fogsz ott már találkozni. De tanítás ott is lesz! Csak már másképp fogsz ránézni. Mert ahogy mész előre egyre nagyobb lesz benned a nyugalom, a hit és az alázat.

Szóval ez egy folyamat. Egy élethosszig tartó folyamat. És még azon túl is.

Tehát ha valaki azt mondja neked, hogy ő egy-két kezeléssel old benned MINDEN rossz mintát, félelmet, blokkot, ami benned van, az nem mond igazat. Annyinak a hatása alól tudsz csak felszabadulni, amennyire a lelked készen áll. Amennyit képes vagy elhinni, hogy el tudsz engedni. Nem többet, nem kevesebbet.

Akit ez eltántorít attól, hogy tegyen a fejlődéséért, annak még sokat kell tanulnia. Aki elfogadja, hogy ez a rend, abban megnyugvás lesz és ezzel a nyugalommal tud szembenézni mindennel, ami még rá vár.

Hogy kinek mit jelent ez a szó, ez az életérzés, az egyénenként eltérő lehet. De hogy kapcsolódik hozzá valamiféle megkönnyebbülés, könnyedség, egyszerűség, természetesség az szinte biztos. Egy olyan helyzet ez, amikor a mindennapokban kézzelfoghatóvá válik az, amiről korábban csak elméletben hallottunk, miszerint van választásunk! Mert hogy tényleg van. Mindig van. Mindenben.

De hogy erre rájöjjünk és hogy el is tudjuk kezdeni élni, meg kell ismernünk önmagunkat. Hiszen enélkül kiért, hogyan hozhatnánk jó döntéseket? Hogyan lehetnénk egyre boldogabbak az életünkben, ha még azt sem tudjuk mire vágyunk?

Majd mikor ezt már kezdjük felismerni, jön egy rakás olyan helyzet, ahol dönteni kell, nemet kell mondani, segítséget kell kérni, stb. Ezek lehetnek a következő buktatók, ahol sokan elvéreznek, vagy egyszerűen csak nagy melónak tartják és feladják.

De aki ezt is megugorja és el is tudja kezdeni működtetni a gyakorlatban, az napról-napra egyre nagyobb részt kaphat a szabadság érzéséből! Ez az érzés pedig nem cserélhető el semmivel. És ami a hab lehet a tortán még ezen felül is, hogyha van lehetőségünk megosztani és megélni ezt az érzést azokkal, akik fontosak számunkra. Ennél többet talán nem is kívánhatunk! És ebben a helyzetben már nem is kívánunk, mert ez így a jó!

Nagyon izgalmas út ez, amit érdemes megtapasztalni mindenkinek!

A mindennapjaink jó részét a komfortzónánkon belül igyekszünk eltölteni, de időről-időre az élet valahogy mindig úgy hozza, hogy valamin változtatnunk kell. Ez adódhat az idő, az életünk haladásából, de sokszor egész egyszerűen csak abból, hogy túlnőttük a korábbi határokat. Azokon belül már elértük, megcsináltuk ami lehetett. Ezért ha abban mindenáron benne akarunk maradni továbbra is, akkor azzal a saját fejlődésünket akadályozzuk. Mi magunk!

Ha a szívünkre tesszük a kezünket, és igazán őszinték vagyunk magunkhoz, pontosan tudjuk melyek ezek a pillanatok, élethelyzetek, amikkel változásra, haladásra akar minket bírni az élet. Amíg ezekbe nem merünk beleállni, addig bennünk stressz van ezzel kapcsolatban. Ez a stressz viszont oldható. Van lehetőségünk arra, hogy megszabaduljunk ezektől a félelmektől, hogy aztán legyen lehetőségünk megismerni új helyzeteket, új embereket, legyen új munkánk, új örömforrás az életünkben.

“Csak” ezektől fosztjuk meg magunkat, amíg nem merünk szembenézni a kihívásokkal….
Tényleg ezt akarjuk?!?

Középiskolás koromban jártam vívni, tőröző voltam. Gyönyörű sport, sok mindenre megtanít. Egy fontos tanítását megosztom most veletek is.

Amikor feláll a két vívó a pástra, mindketten győzni akarnak. Tudják, hogy csak akkor lehetnek jobbak, mint a másik, ha kihozzák magukból a maximumot, ha csak egy kicsivel is, de furfangosabbak és gyorsabbak tudnak lenni, mint a másik. Felállnak egymással szembe, belenéznek a másik szemébe és megadják egymásnak a tiszteletet. Majd felteszik a fejükre a sisakot. Onnantól már nem a minikájuk lesz a mérvadó, hanem a kisugárzásuk, az erő, ami belőlük jön még a sisakon, ruhán keresztül is. Felkészülnek, mind a fizikai testükkel, mind pedig mentálisan. Koncentrálnak és megtervezik mit fognak csinálni. Majd elkezdődik a párbaj, felmérik az erőviszonyokat, keresik a másik gyenge pontját és hárítják az esetleges támadásokat. Várnak a megfelelő pillanatra. És amikor az eljön, rögtön tudják, hogy nincs mire várni tovább. Határozott mozdulattal kinyújtják a karjukat benne a fegyverrel egyenesen előre a cél felé és teljes erejükkel kitörnek. Közben a másik kezüket is kinyújtják, lendületet és stabilitást adva a mozdulatnak. Az egész test megfeszül. Beleállnak és kitartják a mozdulatot. A találat pedig olyan erős, hogy még a penge hegye is meghajlik a másik testén. Jön a flow érzés, hogy sikerült, megcsinálta, ő a jobb!

Ez pedig megadhatja a lendületet a következő tushoz. Majd amikor vége a párbajnak újra leveszik a sisakot, egymás szemébe néznek a felek és kezet fognak. Gratulálnak a jobbnak.

Ahhoz, hogy valaki jobb lehessen a párbaj során, mint a másik, a folyamat egyik elemét sem szabad kihagynia, nem csinálhatja minimális erőbedobással, mert akkor nem ő fog nyerni. Nem lehet csak félig kitörni, vagy félig kitalálni mit is akarunk csinálni, nem lehet csak félig jelen lenni a folyamatban, mert akkor már el is találtak minket.
És persze szerzünk menet közben néhány lila foltot, de mit számít az, ha a végén a mi nevünket mondják ki győztesként?!

Nemrég olvastam egy idézetet Carl Gustav Jungtól, a híres svájci pszichiátertől, ami a következőképpen hangzott:
„Mindaddig, amíg a tudattalan tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani az életed és te sorsnak fogod hívni.”

Ütős mondat, érdemes többször is elolvasni, értelmezni, mit is jelent.
Minden ami velünk történik, a jó és a rossz is belőlünk indul ki. Úgyhogy teljesen felesleges a másikat és a külvilágot okolni azért, amit épp átélünk. Az eredője mindennek bennünk van! De a jó hír az, hogy a változtatás lehetősége és képessége is bennünk van. Ki lehet jönni belőle és nem kell elszenvednünk többször azt a rosszat, amiben épp vagyunk. Ha a tudatalatti vagy a testi szintről a felszínre tudjuk hozni a negatív hitrendszereinket, félelmeinket és fel tudjuk oldani őket, akkor azok már nem fognak ránk hatni. Onnantól kezdve nem tudják irányítani az életünket és lesz választásunk abban, hogyan éljünk tovább.

Erről szól a kineziológia. Az eredő megtalálásáról, a probléma felszínre hozataláról, a feloldásról és az új választás lehetőségéről. Ezért érdemes csinálni. Hogy olyan életet élhess, amilyet te választasz és ne olyat, amit a mélyen rögzült mintáid irányítanak. A választás mindenki kezében ott van. Te döntesz hogyan élsz!

Akik ismernek, járnak hozzám, azok tudják, hogy ez az egyik vesszőparipám! Nem véletlenül!
Igyekszem minél többször felhívni a figyelmet arra, hogy lélegezzünk. Lélegezzünk fel…. milyen szép a magyar nyelv, ugye? Ott van benne minden. Hiszen elég néhány mély levegővétel és jön a megkönnyebbülés.

Szinte látom magam előtt, ahogy most többen felsóhajtanak, vagy épp azt mondják magukban, hogy “na persze, majd biztos néhány levegővétel fogja megoldani a gondjaim….” Ezek az emberek ott ülnek előre görnyedve, vállukat, nyakukat behúzva, apránként kapkodva a levegőt. A tüdejük és a kapacitásaik töredékét használva csak…
Ahelyett, hogy kihúznák magukat, felemelnék a fejüket, vennének néhány jó mély levegőt, lassan, jól teleszívva a tüdőt, majd pedig hosszan, erősen, határozottan kifújva, megszabadulva a stressz legalább felétől…. innen pedig már egész más színben látszik a világ!

Lélegezz! Lélegezz tudatosan! A legegyszerűbb technika, amivel tudsz segíteni magadon! Használd!

Az önmagunkon végzett munka egyik legegyszerűbb mégis leghatékonyabb technikája a tükörgyakorlat.

Állj a tükör elé, nézz bele a saját szemedbe és kezdj el megerősítő mondatokat mondani magadnak HANGOSAN. Többször egymás után. Ezt végezd MINDEN nap és már néhány nap után érezni fogod a hatást!

Ez egy olyan gyakorlat, amit bárhol, bármikor el tudsz végezni, nem kerül semmibe, mégis érezhető, látványos eredményt lehet vele elérni.

Összegyűjtöttem nektek néhány ilyen mondatot, szemezgessetek belőlük, de persze kitalálhattok ti is:

“Szeretlek. Szeretnélek minél jobban szeretni. Próbáljuk meg! Megtanulom hogyan szerethetlek!“
“Nyitott és fogékony vagyok“
“Könnyű engem szeretni. Én is könnyen megszeretek másokat.“
“Megérdemlem a jót!“
“Tele vagyok ötletekkel, amiket meg is valósítok.“
“Szeretetre méltó egyéniség vagyok.”
“Okos vagyok.“
“Mindig van választásom!“
“Készen állok minden jóra!“
“Békében vagyok magammal és a világgal.“
“Biztonságban vagyok.“
“Szeretem és elfogadom önmagam.“
“Jól érzem magam.“
“Ma csodák várnak rám!“
“Tökéletesen tudok kezelni minden helyzetet.“
“Használom az erőmet!“
“Az élet minden lehetséges módon támogat engem.“
“Mások is sokra tartják a véleményemet.“
“Büszke vagyok magamra!”
“Minden amit megtapasztalok a javamat szolgálja.“
“Megadom magamnak amire szükségem van.“
“Meggyógyítom magam!“
“Már a saját kezemben van az életem.“
“Hajlandó vagyok változtatni és fejlődni.”
“Szeretem az életet.“
“Megérdemlem hogy jól érezzem magam.“
“Megbocsátok az életnek, az embereknek és magamnak.“
“A szeretet gyógyít!“
“Minden feszültség távozik belőlem.“
“Hiszek magamban és a lehetőségeimben.“
“Minden feladatom el tudom látni.“
“Hálás vagyok a sok jóért amit kapok.“
“Könnyen adok és könnyen fogadok el.“

Már a cím olvasásakor összeugrik a gyomrunk, rögtön bevillan egy vagy több személy képe és a velük megélt szituációk emléke. Szerintem kivétel nélkül mindannyian megéltünk már ilyet.

A témával kapcsolatban alapvetően két kérdés merülhet fel:
Az egyik, hogy miért kerülnek ilyen emberek a közelünkbe, az életünkbe?
A válasz egyszerű, miattunk! Bármennyire is megdöbbentő, így van. Tanulnunk kell valamit a helyzetből, a kapcsolatból.

És akkor itt jön a másik kérdés: meddig maradnak jelen ezek a kapcsolatok az életünkben, meddig mérgeznek minket?
Ez a válasz is egyszerű: ameddig hagyjuk! De addig biztos! Hiszen millióból egy olyan eset van, hogy az ilyen ember, az ilyen kapcsolat megváltozik. Mi kell hogy legyünk azok, akik változtatunk! Például azzal, hogy megtanulunk kiállni magunkért, megtanulunk nemet mondani végre a sok igen helyett. Növeljük az önbecsülésünket, az önbizalmunkat és mindezt úgy, hogy tudunk elfogadással fordulni magunk, a helyzet és a másik felé! Ezek tanulható képességek, folyamatosan tudjuk erősíteni magunkat ezen a téren. Akár egyedül, akár külső segítő bevonásával.

A mai világ egyik legnagyobb útvesztője!

Az emberek valamiért azt érzik, hogy az online tér lett ma az a hely ahol leginkább ismerkedni lehet. Vagy, hogy így könnyebb. Kevesebb energia befektetéssel jár. Kényelmesebb. És ha lehet így is, akkor miért ne válasszák ezt az utat? Ráírogatnak vadidegen emberekre, remélve, hogy valakinek egyszer majd csak lesz kedve beszélgetni velük. Egy idő után pedig már szinte mindegy is, hogy ki lesz az az illető, csak legyen már valaki.

Elindul egyfajta beszélgetés, ismerkedés, ami gyorsan megszokássá válik. Egész nap lesik a telefont, mindenről helyzetjelentést küldenek egymásnak. És könnyen elhihetik, hogy már ki is alakult egyfajta kötődés és hogy ez a kötődés a szerelem. Pedig lehet, hogy személyesen még nem is találkoztak…!!!! Fogalmuk sincs milyen érzés a másik közelében lenni, milyen az érintése, milyen amikor a szemedbe néz és rád mosolyog, milyen amikor átölel vagy megcsókol. Ezeket is csak elképzelik. Tulajdonképpen az egész csak egy elképzelés, és nem a valóság!!!

És itt a baj! Egy idő után (és ehhez nem kell sok idő!) azzal hogy minden pillanatban elérhető, olyan mintha valós lenne. Pedig nem az! Ez egy virtuális játék. Nem több. Azzal a különbséggel, hogy egy vita, vagy egy “szakítás” ugyanolyan, sőt lehet, hogy mélyebb sebeket tud hagyni, hiszen még csak meg sem akarták/tudták ismerni egymást és ennek ellenére tudják azt mondani, hogy “vége”.

És mindezt úgy, hogy egyébként van körülöttünk egy valós világ, hús-vér emberekkel, érintéssel, illattal, nevetéssel, összebújással. Ami sokkal többet ad. Te melyiket választod?