Egy gyermek születése körüli események minden pár és leendő szülő, nagyszülő életében nagy változásokat hoznak. Nemcsak arra gondolok, hogy a tárgyi feltételeket elő kell teremteni (bár ma már ez sem kis feladat), hanem inkább a lelki változásokra. Az az átalakulás, ami ilyenkor végbemegy bennünk megint egy olyan folyamat, ami alkalmas lehet arra, hogy a bennünk lévő félelmek felszínre kerülhessenek, vagy akár újakat is gyárthassunk magunknak.

Az, hogy hogyan állunk egy gyermek születéséhez, magához a terhességhez, a már megszületett gyermekhez, amikor először a karunkban tartjuk, vagy később mikor már otthon kell helytállni, mind-mind olyan próbatétel, aminek a kiállása rengeteg félelmet generálhat. Félünk attól, hogyan változik meg az életünk az új családtag érkezésével. Félünk, hogy hogyan viseljük majd a terhességet és minden rendben zajlik-e. Félünk attól, hogy mennyire kell majd feladnunk önmagunkat, mennyire nyomja rá a bélyegét a párkapcsolatra a gyermek érkezése. Félünk, hogy elég jók leszünk-e, nem rontunk-e el valamit és még sorolhatnám. És ettől nemcsak a nők és anyák félnek, hanem az apák is. Róluk sajnos sokszor elfelejtkezünk. Pedig a változás bennük is úgyanúgy végbemegy. Rengeteg teher és feladat hárul rájuk is, amellett hogy az anyagi hátteret biztosítani kell, míg az anya otthon van a gyermekkel, még azt is meg kell tanulniuk, hogyan legyenek jó apák, hogyan nyújtsanak biztonságot, hogyan támogassák az anyát kétségbeesésében és hogyan bizonyítsák be neki azt, hogy ő még mindig vonzó és kívánatos. Mindezt úgy, hogy ők is a komfortzónán kívülre kerültek.

A jó hír, hogy minden ilyen félelem és blokk feloldható. Sőt fel is kell őket oldani annak érdekében, hogy valóban meg tudjuk élni és élvezni is tudjuk ezt az életszakaszt. Fel kell oldani azért, hogy jó szülő-gyerek kapcsolat tudjon kialakulni és azért is hogy a gyermek érkezésével a párkapcsolat minősége – ami mindennek az alapja! – is megmaradhasson, sőt akár erősödhessen is. Hiszen ez egy olyan pillanat, egy olyan időszak az életünkben ami számtalan csodát tartogat. Örömöt, szeretetet, új minőségeket, emelkedést!

Mi lesz a gyerekkel a válás után?

Gyakori kérdés, de sajnos alapjaiban hibás…
Mert a gyerekre már a problémák megjelenésétől kezdve kellene KIEMELTEN figyelni. Ami persze nehéz akkor, amikor minden szereplő sorsa, jövője bizonytalan. A szülők csalódtak a másikban, önmagukban, abban a jövőképben, amit annak idején megálmodtak. Fogalmuk sincs hogyan tovább, mihez kezdjenek.

A kommunikáció talán az egyik legfontosabb tényező egy ilyen helyzetben. Mind a házastársak között, mind pedig a szülő-gyermek között. Talán mondhatjuk, hogy elkerülhetetlen, hogy viták alakuljanak ki, amik vérmérséklettől függően lehetnek kisebbek, nagyobbak, veszélyesek vagy épp porig alázóak. Ha ezeket még hallgatnia is kell a gyereknek, az még rosszabb. Nem mintha hülye lenne és egyébként nem tudná pontosan hogy mi is történik a családban… A gyerek mindent érez. Mindent. Azt is amit anya érez, azt is amit apa és persze a saját lelke fájdalmát is. És minden más szereplőjét is, legyen az nagyszülő, testvér, stb.

Gyakori hiba a gyermek valamelyik szülő ellen való hangolása, vagy épp az eltiltása. Illetve arra kényszerítése, hogy válasszon a szülei között.

Vannak olyan odavetett mondatok, melyek örökre be tudnak égni az emberbe. “Apádra soha nem lehet számítani…” “Anyádnak semmi sem elég jó…” és talán az egyik legszebb, amikor a szidalmazás után a gyerekre mondják, hogy “Épp olyan vagy, mint apád/anyád!”.
Ezek a mondatok olyan károkat tudnak okozni, amiket el sem tudunk képzelni.

Én is elvált szülők gyereke vagyok és én is váltam már. Mégis tudott a két válás és az utána kialakított viszony egészen más lenni. Az oka pedig az, hogy egy gyereknek szüksége van mindkét szülőre!!! Óriási tévedésben él az, aki azt gondolja, hogy eltilthatja a gyerekét a másiktól, vagy épp azt hiszi, hogy majd a másik szülő vagy annak családja úgyis felneveli azt a gyereket, neki nem kell ebből szerepet vállalnia.

Sokszor beszélgetek a kezelések alkalmával és egyébként is elvált szülők gyerekeivel. El sem tudjátok képzelni mekkora hiányt és fájdalmat képesek okozni a szülők azzal, hogy rosszul intézik a válást és az utána lévő időszakot. Mindezek óriási hatással lesznek később a gyermek önértékelésére, önbizalmára, megfelelési kényszerére, társas kapcsolataira és még sorolhatnánk. És félre ne értsetek nem azt mondom, hogy emiatt ne váljon el senki. Szó sincs róla! Sőt! Egy rossz kapcsolat még jobban mérgez mindenkit, mint egy válás. De igenis lehet ezt jól csinálni! Úgy, hogy nem őrülünk bele, nem leszünk betegek, nem gyűlöljük meg végérvényesen a másikat! Lehet így is! És ha ez magunktól nem megy, akkor segítséget kell kérni! Minél előbb!

Általában a szüleink, nagyszüleink voltak azok, akik a kelleténél jobban próbáltak óvni minket, akár még a széltől is. Mi pedig szülővé válva adhatjuk ezt tovább a gyerekeinknek, unokáinknak.

De honnan is eredhet mindez? Azt hiszem nem tévedek nagyot ha azt mondom, hogy minden családban megtörtént, hogy meg kellett élniük egy magzat, egy gyermek, vagy egy szülő korai elvesztését. Sajnos sok olyan család is van, ahol ezek sorozatát. Ez pedig a hátramaradottakban felhozhatja azt az érzést, hogy megpróbálják minél jobban magukhoz kötni, és mindentől megóvni azt, aki még van nekik. Hiszen mi lenne velük, ha még őt is elveszítenék?! Valójában magukat féltik, hogy ők nem lesznek képesek feldolgozni azt, amit már korábban sem tudtak és aminek még mindig cipelik a terheit.

Közben sajnos nem látva azt, hogy mekkora károkat okoznak ezzel a másikban. Ugyanis aki egész életben azt hallja, hogy “jaj, le fogsz esni” “maradj inkább itthon, az a biztos” “csak nehogy történjen veled valami” abba beleprogramozzák azt, hogy ő nem rendelkezik azokkal a képességekkel, azzal a tudással, amivel bármilyen helyzetben fel tudná találni magát, bármit meg tudna oldani. Még akkor is el fogja ezt hinni, ha egyébként képes lenne mindenre. Hiszen anya, vagy a nagyi mondja, neki pedig nem mondunk ellent. Szót fogadunk. Majd eltelik néhány év, évtized és ott ül ez az ember a 4 fal között a szobában, nem lesznek barátai, nem lesz sikeres a munkájában, nem lesz hobbija ami feltölti, nem lesz boldog párkapcsolata, nem lesz semmije és még önmagával sem lesz jóban. Mindezt csak azért mert a szülő, nagyszülő fél…

Be kell látnunk, ha a félelem a miénk! Kezdjünk el dolgozni magunkon és azon, hogy enyhíteni tudjuk ezeket a félelmeket, vagy akár meg is tudjunk válni tőlük. Felszabadítva ezzel magunkat, és az egész generációt, a környezetünket.

Az utódokat pedig készítsük fel az életre, arra hogy biztos lábakon állhassanak és optimistán, bátran tudjanak a jövő felé nézni. Ahol bármit el tudnak érni és van lehetőségük egy teljes életre!